Hányszor játszottál már le egy elképzelt szituációt magadban? Ezt és ezt fogom mondani, ő így-úgy reagál, erre én ezt vagy azt mondom majd….
Magunkhoz is beszélünk, nap, mint nap… Felkérjük magunkat, hogy tudjunk, nemet mondani, hogy álljunk helyt, hogy legyünk képesek megtenni, amit akarunk…
Még a testünkkel is beszélgetünk képzeletben. Kérjük a fejünket, hogy ne fájjon, ne legyen gyomoridegünk a felvételin…
Mégis… Az a tapasztalatom, hogy amikor az Ultrarövid terápiás konzultáció (UT) azon részéhez érünk, hogy egy szituációs gyakorlatban a meghívott félhez beszél a kliens némelykor a már gyakorlott UT klienseknek is eláll a szava.
Lehet, hogy azért, mert a konzultáció – bár nem rangsorolható – talán egyik leglényegibb, legmeghatóbb és leginkább érzelmekkel teli része a megszólítás. Annak a személynek – akár élő, akár holt -, vagy érzésnek, testrésznek, tárgynak, állatnak… a megszólítása, akivel, vagy amivel való kapcsolatunkba beágyazódott a probléma.
Vagy legalábbis úgy hisszük… Mert az UT-ban gyönyörű szelídséggel megmutatkozik annak a lehetősége is, hogy máshová súlyoztunk. Az eredet nem az általunk képzelt kapcsolódásban rejlik. Félreértelmeztük az emlékeinket, a kapacsolódó személy, érzés… egészen mássá „változik”. Átrajzolódik a vese apámmá, a kertész fiú a nagybátyámmá, anyám lehet, hogy én vagyok, vagy a meg nem született testvérem…
A megszólítás folyamatában helyreáll a rend. Minden bennünk élő szereplő a helyére kerül, elhalkul, felerősödik vagy akár el is tűnhet róla a fókusz. Érzelmileg és mentálisan is befogadásra, elfogadásra kerül az akkor éppen ott felelevenített történet, minden azon hozzá kapcsolódó részével, amit képesek voltunk felidézni. A kimondott szó ereje hatványozottan megmutatkozik.
Sokszor van olyan érzésem a konzultációk alatt – vagy akár, amikor én vagyok a kliens szerepében -, hogy a kliens önmagához beszél. A meghívott „eszköz” arra, hogy önmagának megfogalmazza mindazt, amit talán addig még magának sem mert kimondani. Ezzel valahogy elveszik annak a jelentősége is, hogy a másiknak mindenáron tudnia kell, elporlasztva azt a gátló agresszív energiát, amivel leválasztottuk magunkról azt az erőt, amitől maga az elmozdulás már korábban is megtörténhetett volna. Önmagától oldódik. A sűrű, blokkoktól hemzsegő energiaszál kibomlik, könnyen átjárhatóvá válik, egy másik frekvencián mozog tovább a kapcsolat.
Mégis mindemellett megmarad annak az energiája, hogy elmondtam, kimondtam, kifejeztem magam annak, akivel ezt érdemes megbeszélni.
Nem róla beszéltem, hanem neki.
Folyamatos párbeszédben vagyunk magunkkal és a világgal, belső monológokat folytatunk a szerelemmel, főnökkel, anyával, apával… Ezzel folytonosan alakítva a magunk világát.
Mindezt nem feltétlen tudatossággal tesszük.
És többnyire csak beszélünk…
Az UT rendszere a párbeszéden túl eljuttat minket egy érdemi döntésig is, ami által, mint egy pontot téve a mondataink végére lehorgonyozzuk a bennünk végbement változást.
Amennyiben annak ott helye van, a kliens alkothat egy vágyott képet arról, amilyennek elképzeli a kapcsolatot a meghívottjával, ami még inkább erősíti annak megvalósulását.
∼·∼
Kérlek, ha megosztod, tedd azt minden változtatás nélkül a forrás megjelölésével.
Köszönöm
Till Adél
fotó: Pixabay